|
Halhatatlan ösztönök 8. fejezet
LeahChaos 2009.08.06. 15:36
Jacob
Láttam, hogy Paige, egy vérszívó karjában vergődik, aki egyre nagyobb és nagyobb darabokat harapott ki belőle. Nagy volt az esélye, hogy elvétem a támadást, és Paige-t döntöm le, ami a mostani állapotában egyet jelentett volna a halállal, de nem volt más választásom.
Hatalmas farkas testem mind a kettőjüket leterítette. A szagok keveredtek a fejemben, nem tudtam különbséget tenni közöttük. Csak az ösztöneimben bíztam. Már harapni készültem, mikor Paige összeszedte minden erejét, és egy hatalmas rúgással kiszabadította magát. Ő már nem az a kedves vámpírlány volt, akit megismertem. A szörnyeteg énje felülkerekedett, a szemei izzottak a dühtől. Bár a szépségéből mit sem veszített, mégis a látvány arra késztetett, hogy hagyjam békén. Körülnéztem és láttam, hogy a Forest család valamennyi tagja megváltozott. Mind önkívületben harcoltak, nem kímélték azokat, akik az útjukba kerültek. Elismerem, jól harcoltak.
A semmiből Edward tűnt fel. A sebei begyógyultak, és újult erővel próbálta Paige-t kiszabadítani a vámpír karjaiból. Szégyelltem magam, hogy nem próbálkoztam tovább, s titkon reménykedtem, hogy Paige Edward segítő kezeit is elutasítja, de nem így lett. Edward szétmarcangolta a férfit, aki a szerelmünkre támadt. Azt hittem, hogy Paige hálája jeléül szerelmesen átöleli és megköszöni, de újból irtani kezdték az ellenséget.
Miközben harcoltam, próbáltam kitalálni, ki is lehet a vezér. Sejtettem, hogy melyikük az, de akkor bizonyosodtam meg róla, mikor a vörös hajú intett a fejével, mire az ellenség visszavonult. Foresték nem mentek utánuk.
- Menjünk La Pushba, most! – utasított mindenkit Sam.
- Ti menjetek és védjétek a rezervátumot, mi elintézzük őket – mondta Alex.
- Elbírtok velük?
- Ha okosan csináljuk, el.
- Mind meg fogtok halni – jelentette ki Paul.
- Akkor legalább nyugalmatok lesz.
- Elég volt a nyugodt életből! – csattant fel Seth.
- Nyugi – intett le mindenkit Sam. – Szövetséget kötöttünk. Segítjük egymást és ez most sem lesz másképp. A ti harcotok a miénk is.
- Rendben. Ti a rezervátum határainál várjátok őket, mi pedig arra csaljuk őket. Hazai terepen mozog mindenki a legjobban, ezért gondolom, hogy a La Push megfelelő hely lesz. Induljatok, mi pedig megkeressük őket.
- Két farkas akkor is veletek megy – Seth és én léptünk elő, Sam kijelentésekor.
A falka elindult, a mi csapatunkhoz pedig csatlakoztak Piperék.
- Minden rendben? – nézett Alex Jamesre és Mattre.
Mind a ketten bólogattak.
- Jól van. Tehát, ti ketten – mutatott ránk Alex – Mattel és Phoebevel mentek. Matt a célpont, vele kell, hogy sokan legyetek. Paige és Edward, ti Tanyát próbáljátok csapdába ejteni. Ha nem sikerül végezni vele, tereljétek a falka felé.
- Miért pont a miénk Tanya? – kérdezte Paige. Szinte tudomást sem vett róla, hogy ott vagyok.
- Tanyanák szimpatikus Edward. Ha ügyesek vagytok, nem számít rá, hogy meg fogjátok támadni.
- Csodás – jelentette ki gúnyosan Paige.
Alex tovább beszélt, és ekkor Paige rám nézett. Fátyolos tekintettel fürkészett, láttam rajta, hogy vágyik rám. Vágyott egy olyan éjszakára, mint ami pár napja volt. Tudtam, hogy ez kell neki, nekem is erre lett volna szükségem. Kettesben elbújni a világ elől.
Hirtelen elkapta tekintetét és az eget kezdte nézni. A nővérei ugyanígy tettek.
- Mi történt? – kérdezte Alex.
- A rezervátumban vannak – mondta Piper.
Nem kellett sok, eszeveszett rohanásba kezdtünk. Benne volt a pakliban, hogy mire odaérünk, késő lesz. Sam és a csapat egyedül nem bír el ezekkel a vámpírokkal. Egyszerre léptük át a határvonalat. A házak sértetlenek voltak, a parton harcoltak. Lopva a házunk felé pillantottam. Paige ugyanígy tett. Érezhetett valamit, mert leválva a többiektől egyenesen a házunk felé rohant. Követtem.
Az ajtó már be volt törve. Egy magas, szőke hajú férfi tartotta a kezében apámat. Apám teste már össze volt roncsolva, a harapás már csak a kegyelemdöfés lett volna. Paige nem vette ilyen alaposan szemügyre az öreget, azonnal támadásba lendült. A vérszívót sikerült leterítenie, én pedig felkaptam apámat.
- Vidd ki innen – utasított Paige.
A szavai nem jutottak el a tudatomig. Apám eszméletlenül feküdt a kezemben. A kertbe érvén letettem a fűre. Vérrel áztatott arcát letisztítottam. A szemei csukva voltak. Még lélegzett, de a pulzusa egyre lassabb volt. A düh és a szomorúság fojtogató egyvelege lett úrrá rajtam. Hibásnak éreztem magam, hogy itt hagytam őt. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
- Apa – szóltam hozzá. Meg kellett tudnom, hol fáj neki a legjobban, hogy segíthessek. - Apa! – ráztam meg.
- Harcolj – csak ezt a választ kaptam.
Tudtam, hogy nincs sok neki hátra. Öreg és gyenge volt már. Nem mintha ez számítana, ha vámpírral kerül szembe egy ilyen törékeny ember.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta kijöttem a házunkból, de nem sokkal később Paige lépett oda hozzám. Mellém térdelt és kezét a vállamra tette. Ellöktem magamtól. Az ösztöneim vezéreltek. Egy magafajta sebesítette meg apámat, nem számított kin, valakin bosszút kellett állnom, ezentúl az összes vámpír ellenség. Billy Black utolsó akaratát teljesítve harcolni fogok.
Felálltam, mint aki nem akarja őt bántani. Ugyanígy tett ő is és át akart ölelni. Hívogatóan kitárta a karját és felém lépett.
„Harcolj!” Csak ez járt a fejemben. Átalakulni nem tudtam. Nekem így is jó, gondoltam.
A nyakát ragadtam meg és a ház falához csaptam. A vakolat hullani kezdett, egyenesen a szemembe, de nem érdekelt. Fojtogatni kezdtem, de később rájöttem, hogy ezzel nem érek el semmit. Engedtem a szorításomon. Gyengeségemet kihasználva, ellökött magától és mögém ugrott. Nem akart bántani, de én őt annál inkább.
- Nem tudod megtenni! Nem rám haragszol! – mondta zokogva.
- Te is a fajtájukhoz tartozol. Ha ti nem lennétek, apám most nem haldokolna.
- Azzal, hogy engem megölsz, azt hiszed minden jobb lesz?
- Nem csak téged öllek meg!
Nem voltam hajlandó tovább társalogni vele, újra támadtam. Hősiesen állta a sarat egy darabig, majd végre megtörtént. Hatalmas dühös farkasként ugrottam rá. Továbbra sem akart ártani nekem. Nem tett semmit, csak feküdt és várta, hogy megtegyem. Nem haboztam, de nem akartam egyből megölni. Azt akartam, hogy szenvedjen, csakúgy, mint apám ezekben a percekben. Eldöntöttem, hogy mindegyiket kínzom, mielőtt végzek velük.
Hatalmas darabot haraptam ki a nyakából, mire ő fájdalmas hangon felordított. Ebben örömömet leltem, még egyszer meg akartam tenni. Újra és újra. Vérének nem volt íze. Egy újabb harapásra készültem, mikor valaki mélyen a bundámba mart. Sejthettem volna, hogy ki az, de nem számítottam rá. Két legyet egy csapásra. Edwardot is elintézhetem itt helyben.
- Hogy mered bántani? – üvöltött, miközben a bundámat tépte.
Paige a földön vergődött. Annyi vért vesztett, hogy a sebei nem gyógyultak. Tudtam, hogy ettől nem fog meghalni, de amint végeztem Edwarddal befejezem, amit elkezdtem.
- Az apád egyszer úgyis meghalt volna! Aki megölte ott fekszik darabokban! Mit akarsz még? – ordított Edward.
Csaknem ugyanolyan dühös volt, mint én. Gyorsan mozgott. Nehezemre esett kivédeni a támadásait. Ahogy fáradtam úgy tisztult az elmém. Amint észrevette a változást, megállt.
- Köszönj el tőle – mutatott apám alig élő testére. - De mondd neki, hogy mindjárt mész utána.
Nem foglalkoztam az utóbbi mondatával. Billy mellé rogytam. Nem sokszor sírtam eddig életemben, de most mintha minden elfojtott könnyem utat tört volna magának.
- Sajnálom… - zokogtam.
A mellkasára tettem a kezét. Még lélegzett, de egyre lassabban. Behunytam a szemem és vártam, hogy hullámzó mellkasa ütemének vége szakadjon. Kis idő múlva tenyerem a szemhéjára tettem és lecsuktam. Meghalt. Meghalt az ember, aki születésemtől fogva egyengette utamat és mindig a helyes útra terelt. Ezentúl magamra vagyok utalva.
A ház nyitott ajtaján benézve láttam, hogy a támadója darabokban hever az előszobában. Paige bosszút állt helyettem, de én… Nem akartam oldalra nézni, de megtettem. Reméltem, hogy csak álmodom, vagy mégsem általam került olyan állapotba, mint amilyenben ott hever.
Edward észrevette, hogy nézem.
- Tudom, hogy most szenvedsz. Apád meghalt. A nőt, akit állítólag szeretsz megszabadítottad a teste egy darabjától. Mondd csak, Jacob Black, akarsz te még ezen a világon élni? – nézett rám szörnyeteg szemeivel.
Gyűlöltem őt, de ha ő nincs, Paige már nem élne. Most ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint ő. Paige-re néztem. Tudtam, hogy Edward következő támadását nem élem túl. Nem is akartam. Meg akartam halni, hogy többé senkit se bánthassak.
- Jake… - nyöszörgött Paige.
- Nincs itt – vetette oda Edward. Most láttam csak, hogy nem törődik Paige állapotával, csak velem foglalkozott az elmúlt percekben.
- Edward, tudom a titkod.
- Milyen titkot? – kérdezte értetlenül Edward.
- Seth elmondta.
- Ő honnan…?
- Nem csak te tudsz róla, mindenki tudja.
- Ez lehetetlen – mondta Edward elhűlve.
- Én is tudok róla – szálltam be a beszélgetésbe.
- A te érdekedben tettem – mondta Paige-re nézve. – Látod, mit csinált veled? Nem érdemli meg, hogy vele legyél!
- De te sem – mondta Paige elgyengülve. – Takarodj innen!
- Megmentettem az életed! Hálával tartozol!
- Nem tartozom én neked semmivel!
Edward nem tudta, mit lépjen. Alex és a többi Forest jelent meg köreinkben. Ez megoldotta a problémát. Paige testvérei és az anyja azonnal mellé telepedtek. Alex pedig Edwardhoz szólt:
- Hallottad mit mondott a lányom! Takarodj! – üvöltötte.
Edward vele nem mert szembeszegülni. Egy gyilkos pillantást vetett rám, majd otthagyott minket.
- Még visszajövök! – mondta dühösen.
Alex semmibe vette és rám nézett:
- Veled ezért még számolok! – mondta közel olyan dühösen, mint, ahogy az előbb Edwardot elküldte.
Próbáltam áttörni a Paige-t körülvevő vámpír gyűrűt, de nem engedtek közelebb hozzá. Piper észrevette a mellettünk heverő testet.
- Ő ki? – kérdezte.
- Az apám – mondtam fojtott hangon.
- Ki tette? – kérdezte Patricia.
Nem bírtam megszólalni, csak a fejemmel a ház felé böktem. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Apám meghalt. Egyre jobban kezdett tudatosulni bennem, hogy nincs többé. Paige valószínűleg nem akar többé velem lenni. Itt maradtam egyedül, magányosan.
- Szereted őt? – kérdezte Paige felé mutatva Piper.
Bólogattam.
- Tudtam, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Be nem állt a szája az utóbbi napokban, de ha Edward ott volt, mintha kivágták volna a nyelvét – mosolyodott el, és közben a testvérét nézte, akit én sebesítettem meg. – Nem tehetsz róla! Néha minket is elragadnak az ösztönök. Meg fogja érteni, hidd el, nem haragszik rád! – próbált vigasztalni.
A tudat, hogy Paige nem védekezett, hogy nehogy megsebesítsen, csak még elviselhetetlenebbé tette ezt az egészet.
Az anyja vérrel itatta. Fogalmam sincs honnan szerezték, de hatott. A sebei gyógyulni kezdtek. Hamarosan újra önmaga lesz, én pedig képtelen leszek a szemébe nézni.
- El kell intéznem valamit – mondtam és a hátamra vettem apám testét.
Bólintottak. Tudtam hová kell vinnem a testet. Minden Quilete indiánt egy helyen temetnek el. A partról lehet látni a James – szigetet. Ott fekszik minden halott. Oda kell vinnem és el kell temetnem.
A falka eszembe sem jutott, ezért lepett meg, hogy a parton vártak.
- Melletted vagyunk, haver – mondta Jared.
- Egy csapat vagyunk – tette hozzá Sam.
A többiek bólogattak. Hagytam, hogy segítsenek. Egy csónakba raktuk a testet, mi magunk úsztunk. Paul és Jared a csónakban evezett. A partra érve azonnal ásni kezdtek. A nagyapám sírja mellé temettük. Ekkor jutott csak eszembe a dédnagyapám, aki valószínűleg semmit sem tud arról, hogy az unokája most halt meg. Neki is volt egy fejfája a látszat megőrzése érdekében, hiszen a többség úgy tudja, ő is itt fekszik. Vajon látta valaha a saját sírhelyét?
Nem válaszoltam meg saját kérdésemet. Ismét a veszteség fájdalma lett úrrá rajtam. Nem akartam sírni, nem akartam gyengének tűnni, de nem tudtam irányítani a tetteimet. Mikor felnéztem, a többiek is a szemüket törölgették, kivéve Samet. A vezérek keménységével állt ott.
- Menjünk – mondta.
Szó nélkül tettük, amit mondott. A rezervátum partjára érve úgy éreztem, mintha könnyebb lenne a lelkem. A gyász fájdalmát otthagytam a szigeten. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg apám halála, de így a temetés után könnyebb volt. Legalább nem kell végignéznie, ahogy megszégyenülök.
- Fiúk … - kezdtem.
- Tudjuk, szívesen – felelték kórusban.
- Igen, köszönöm. De van még valami – mind kérdő tekintettel fordult hátra.
- Én… Szeretem Paige-t. Rátettem a nyomjelet, nem tudom, és nem akarom levenni róla. Vagy tudomásul veszitek, hogy vele akarok lenni, vagy kiszállok.
Amint ezt kimondtam, meg is bántam.
- Olyat mondj, amit még nem tudunk – felelte Sam.
- Ti tudtátok? – kerekedett el a szeme.
- Nehéz volt nem észrevenni –vigyorgott Quil.
- És… mit szóltok hozzá?
- Nem örülök neki, de ez van – mondta Sam. Rám kacsintott, hogy tudjam, nincs az égvilágon semmi baj.
Ezt nem hiszem el. Ha ezt előbb megbeszéljük… Nem kellett volna választanom Paige és a falka között. Réges-rég együtt lehetnénk, és akkor nem sebesítettem volna meg. Minden másképp alakult volna. Ekkor jutott csak eszembe, hogy bizonyára már felépült. Azonnal oda kellett mennem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
