|
Halhatatlan ösztönök 5. fejezet
LeahChaos 2009.08.06. 15:10
Paige
Édes jó istenem, hogy fogom elmondani neki? Fájt a szívem, hogy ezt tettem vele. Egy percre elbizonytalanodtam. Talán tényleg nem kéne többet Jacobbal találkoznom. Itt van, egy biztonságos, megszokott életem, nem a leghelyesebb, hogy ezt felrúgom egy olyan ember miatt, akit alig ismerek. Edward odalépett hozzám, lehajolt, majd megcsókolt. Felidézte bennem a tegnap éjszakát. Az érzés ami hatalmába kerített, nem volt kellemes, ez megerősített abban, hogy Jacob az, aki mellett lennem kell. Eltoltam magamtól.
- El kell mondanom valamit – kezdtem.
- Szeretlek – mondta és átölelt.
Némán álltam ott a karjaiban, nem reagáltam az ölelésére. A félelem és izgalom keverékétől megdermedve vártam, hogy észrevegye a változást. Egyre jobban szorított magához, lehelete a fülemet simogatta. Régebben szerettem, ha a fülem környékén járt, de most minden egyes lélegzetvétele olyan volt, mintha apró tűkkel szurkálnának.
- Vele voltál igaz? – eltolt magától, és könnyes szemeivel nézett le rám.
Bólintottam. Az én szemem is könnybe lábadt. A puszta tudat, hogy így átlát rajtam, megríkatott. Szerettem volna megmagyarázni, mit érzek, de nem tudtam. Olyasmiről nem beszélhetek, amiről én sem tudom pontosan, mi is az.
- Tudtam – mondta. - A sós tenger illata, nem nyomja el olyan könnyen a kutyák szagát.
Nem bírtam a szemébe nézni. Árulónak éreztem magam, mereven bámultam a kulcscsontját. Ő rángatott ki a gödörből, amibe akkor kerültem, mikor átváltoztam. Mindig is viszonoztam a szeretetét, de egészen idáig azt hittem, az érzéseimet, a szavaimat, a gesztusaimat, szívből adom. Pedig csak a hála tartott mellette. Nem volt olyan eset, amikor ezzel szembekerülhettem volna. Ugyanakkor jó érzés volt, hogy valaki törődik velem. Valaki simogat, ha arra van szükségem, vagy épp lehord, hogy észhez térítsen. Nem tudatosan, de kihasználtam őt.
- Nem hittem, hogy újra meg fog történni – mondta elfúló hangon.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül. - Mi történt meg újra?
- Hosszú évekkel ezelőtt, mikor még Jacob nagyapja volt a terület ura, volt egy lány, aki… - nem fejezte be a mondatot.
Lehajtotta fejét. Máshol járt.
- Mondd el – kérleltem.
- Nem fontos – rázta meg a fejét. – Szóval, te és Jake…
- Várj, nem vagy mérges? – hitetlenkedtem.
- Nem mondom, hogy nem fáj, de ez az én hibám is.
- Miért lenne a te hibád?
- Mert nem vigyáztam rád eléggé. Okosabb is lehettem volna. Számíthattam volna rá, hogy ez lesz.
- Nem értelek! Beszélj már világosan! – követeltem
- Te követelsz tőlem magyarázatot? – nézett rám. Először beláttam, hogy igaza van, de utána rám kacsintott.
- Te bolond vagy – állapítottam meg. – Legyél már mérges! Támadj rám, vagy beszélj érthetően! Ez jobban kiborít, mintha azt mondanád, hogy most megölsz. Beszélsz itt össze vissza. Ismerem a múltadat, és mégsem értelek – fakadtam ki.
- Lehet, hogy az vagyok. Hagytam, hogy a múltam megismételje önmagát, ami számomra nem túl szerencsés, mert megint én jöttem ki a dologból vesztesként.
- Nem mondtam semmit, csak a fejemet csóváltam. Jót szórakozott a bosszúságomon.
- Gyere, menjünk innen, és elmesélem.
- Miért nem lehet itt?
- Mert itt talán hallhatja más is. Valamint nem tudom, hogy fogsz reagálni, és nem kockáztathatom, hogy itt ess össze.
- Nem fogom elveszteni az eszméletem, erről biztosíthatlak, de ezt te is tudod nagyon jól, nem megy nekünk az könnyen.
- Felkapott a hátára.
- Egyedül is tudok futni – mérgelődtem.
- Tudom, de, hogy hová megyünk azt, nem szeretném elárulni, és csak így tudsz követni. Nem akarlak megbántani, de vadászat közben, néha a vad, amit üldözöl, elmegy balra, te pedig jobbra mész. Ha szerencséd van, találsz arra egy ugyanolyat. Eddig mindig kegyes volt hozzád a sors, azért nem vetted észre, hogy béna vagy. A lényeg, hogy a követési képességeid nem fejlődtek ki – nevetett.
Nem válaszoltam csak tarkón vágtam. Nagyon reméltem, hogy csak viccel. Nem akartam jobban belemenni a témába, tekintve, hogy ettől jó kedve lett, a másik meg, ha még jobban felbosszant, hamar elveszthetem a fejem.
Lassan átléptük a városhatárt, és az ismeretlen erdő felé vettük az irányt. Nem volt mitől félnünk, nem élt nálunk veszélyesebb ragadozó errefelé.
- Hé, az ott nem a nővéred és a vőlegénye? – bökött a fejével előre.
- De – ugrottam le a hátáról. – Phoebe és Matt. Nem tudom, mit keresnek erre.
Elindultunk feléjük, épp egy sziklán bújtak össze. Edward megköszörülte a torkát, hogy jelezze, itt vagyunk.
- Sziasztok – üdvözölt bennünket mosolyogva Phoebe. – Edward, bemutatom a vőlegényem, ő Matt. Matt, ő Edward, Paige vőlegénye – kezet ráztak.
Edwarddal összenéztünk. Nem tisztáztuk mi lesz velünk. Ez is azért van, mert nem akart otthon beszélni. Tessék, most itt sem tudhatom meg, miért reagál ilyen furcsán a történtekre. Hátulról lassan átkarolta a derekamat. Megpróbáltam hátrafordulni, de szorosan tartott.
- Maradj nyugton -suttogta. – Ugye nem akarsz lebukni?
Önkéntelenül i mosolyra húzódott a szám. Furcsa, hogy pont Edward segít őrizni a titkot.
Jacob
Ahogy a sziklán ülve próbáltam megoldást találni arra, hogy apám kibéküljön a kialakult helyzettel, ismerős vámpírok szagát hozta felém a szellő. Köztük volt Paige illata is. Eddig nem is gondoltam rá, hogy mi történhetett, mikor hazaért. Edward biztosan dühöng - lehet, hogy azért vannak itt, mert Edward bosszút akar állni. Füleltem, hogy hányan is lehetnek. Hangfoszlányok szűrődtek ki a fák sűrűjéből. Van itt még egy rész, ahol szintén van egy hatalmas szikla, talán ott vannak. Bementem a fák közé. Olyan érzésem volt, mikor először kémkedtem utánuk. Megpillantottam, Phoebe-t, amint egy szőke vérszopó ölében ül, az említett sziklán. Velük szemben állt Paige és Edward szorosan összebújva, Paige mosolygott. Elég közel kerültem hozzá tegnap este, ahhoz, hogy tudjam, ez nem színlelt mosoly volt. Belém mart a fájdalom. Talán Edward meggyőzte, hogy nem mellettem van a helye. Ki akartam őt szakítani az öleléséből.
- Jacob, kérlek, fáradj közelebb – mondta Edward gúnyos hangon.
- Mit kerestek itt? – bukott ki belőlem.
- Egy kis nyugalomra vágytunk – nézett Phoebe a szőke fiúra, akinek az ölében ült.
- De mi megzavartuk ezt a nyugalmat – egészítette ki Paige. – Amúgy azt mi is kérdezhetnénk tőled, hogy mit keresel itt? –érdektelen volt, mintha mi sem történt volna éjszaka.
- Egy kis nyugalomra vágytam – feleltem.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak megjátssza magát, vagy tényleg közömbös érzései vannak irántam. Komoly kétségek között figyeltem, hogy mennyire összeillenek Edwarddal. Alacsonyabb volt Edwardnál, gyengébbnek is tűnt, de annyira beleillett az ölelésébe. Úgy tűnt, a lelkük is összhangban van. Hasonló célok, hasonló életforma. Igaza volt Edwardnak, tényleg, nem tudnám biztosítani Paige számára, az általa elképzelt életmódot.
- Nekünk most mennünk kell – mondta Edward, miközben rám kacsintott.
Szét tudtam volna tépni. Ugyanakkor legbelül mélyen sajnáltam, mert azt hiszi, hogy Paige szíve érte dobog, de ha tudná a titkunkat…
- Rendben, menjünk – helyeselte sürgetően Paige.
Nagyon jól játszotta a szerepét.
- Nekem is mennem kell – hazudtam.
Nem volt hová mennem. Vagyis volt, de haza még nem mehettem. Addig nem, még ki nem találok valami ésszerű magyarázatot arra, hogy miért kéne apámnak áldását adnia a kapcsolatomra Paige-dzsel.
Edward kézen fogva húzta az erdő felé Paige-t. Gyönyörűségem még futólag visszapillantott. A tekintete jelezte, hogy a ma esti találkozónk még áll.
- Jacob, te nem jössz velünk? – kérdezte Edward.
- Ööö… hát nem tudom. Miért mennék? – nem bírtam leplezni a zavaromat. Egyszerűen azt kellett volna mondanom, hogy nem.
- Gyere velünk – kérlelt Paige.
Edward bólintott, így velük tartottam. Mikor elég mélyen jártunk már az erdőben Edward elengedte Paige kezét, aki bátortalanul az enyémért nyúlt. Tehát elmondta Edwardnak.
- Nem akarsz megölni? – kérdeztem Edwardot.
- Nem – vetette hátra.
Előttünk ment pár lépéssel. Furcsa volt, Paige kezét fogni. Egyrészt azért, mert a „vőlegénye” ott lépdelt előttünk, másrészt azért, mert Edward alaposan összeölelgette, és az illata már nem is volt olyan csábító. Próbáltam nem fintorogni, de Edward kölnije, és testének szaga külön-külön is elviselhetetlen volt, hát még a kettő együtt. Erőlködésemben szorítani kezdtem Paige kezét, aki erre még közelebb bújt hozzám. Felé fordultam, hogy szóljak neki, rosszul vagyok, de mikor találkozott a pillantásunk, mintha az orrom bedugult volna. Nem érzékeltem semmit, csak hideg kezét és meleg tekintetét.
- Szeretlek – bukott ki belőlem.
- Óh, ez kedves, de én nem … - szólt hátra Edward.
Meglepett, hogy nem akar megölni, sőt, még viccelődik is velem. Nem értettem mi baja, de most nem értem rá ezzel foglalkozni. Paige-re néztem, a választ tőle vártam. Azt hittem megrémül a kijelentésemtől, de nem tette. Rám mosolygott és így szólt:
-Én is szeretlek.
- Neki mi baja? – böktem Edward felé.
- Fogalmam sincs, de nemsokára megtudjuk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
