|
Halhatatlan ösztönök 1. fejezet
LeahChaos 2009.08.06. 14:48
Az eső hol szitálva, hol pedig hatalmas cseppekben áztatja tájat. Ez Forks. Nem számít, hogy nyár van vagy tél, itt mindig esik, és hideg van. Nem javít a helyzetem, hogy a La Push rezervátum, ahol a törzsem él közvetlenül az óceán partján fekszik. Egészen tizenhat éves koromig zavart ez az időjárás, most viszont húsz évesen nem izgat. Bár a koromnak semmi köze ahhoz, hogy kibékültem az idővel. Ha nem kell azzal foglalkoznod, hogy fázol, sokat tud javítani az alap hangulatodon. Velem is pont ez történt, már nem fázom.
Négy évvel ezelőtt nagyot fordult velem a világ. Mindenki más számított erre körülöttem, csak én nem. Olyasmibe csöppentem, amit igazából ismertem, de nem hittem a létezésében. Sokan így vannak vele a rezervátum lakói közül. Ismerik a legendát, de csak kevesek hisznek benne, és meg kevesebben tudnak a létezéséről.
Szól egy legenda arról, hogy az ősi ösztönök, amik az első indiánok idejében születtek, ha veszély közeleg, felszínre tör, ezzel segítve a törzs óvását. Ez még logikusnak is tűnt számomra, elhittem, hogy van ilyen. Azt viszont tényleg nem akartam elhinni, hogy a „kiválasztottak”, hatalmas farkasok bőrébe bújva hárítják el a bajt. Nevetségesnek találtam, ilyenkor mindig sajnálat öntött el a bolond öregek iránt.
Akkor már nem nevettem, mikor oly mértékig fajult a düh, ami bennem uralkodott, hogy úgy éreztem kinőttem a bőrömet. A gerincemen addig ismeretlen borzongás futott végig. Hallottam, ahogy a ruháim leszakadoznak rólam, és a következő percben farkasként dühöngtem tovább.
Sokáig tartott, míg beletörődtem, ez a sorsom. Miután az első betolakodóval végeztem, a lelkesedésem hirtelen megnőtt. Ma már azt sem bánom, ha egész éjjel az erdőt kell járnom.
Azóta amióta, az itt letelepedett ellenség elment, kevesebb gondunk van. Kicsit unalmassá teszi számomra a nyarat az eseménytelenség, de talán jobb is egy kis pihenő. Amióta Cullenék elmentek, szabadon járhatnánk bárhová, de mégsem tesszük. Megszokás. Carlisle Cullen, a családfő, annak idején szövetséget kötött a nagyapámmal, felosztották a város területét, így békében élhettünk. A szövetség része volt, hogy a vérszívóknak be kell tartaniuk három szabályt. Nem jönnek a mi földünkre, nem mérgeznek meg senkit sem és nem ölnek embert. Ők magukat „vegetáriánusoknak” hívták, mert csak az állatainkat gyilkolták. Figyelmeztettük őket, hogy a természet egyensúlyára ügyeljenek, ilyen téren nem is volt rájuk panasz. Egy nap viszont mind a három szabályt megszegték. Az egyik vérszopó átlépte a határt, elmondása szerint csak azért, mert ellenséget látott erre. Ezzel a kijelentésével csak maga alatt vágta a fát. A vezérünk, Sam, elméje rendkívül éles, egy perc alatt végigvezette, hogy miért is kell megbüntetnünk, a medvére emlékeztető vámpírt.
Farkasok és vámpírok egymás ellenségei. A mi földünkön csak farkasok élnek, tehát mi vagyunk az ellenség. Ezek után ne mondja senki, hogy nem érdemelte meg amit kapott. A második szabályt, a „medve” barátnője szegte meg. Nem sokáig bánkódott, teremtett magának még egy társat. A harmadik szabályt a legfiatalabb Cullen, Jasper vette semmibe. Hosszú évek önsanyargatása után elege lett a koplalásból, a helyi mozi előtt rendezett egy hatszemélyes lakomát.
Akivel tudtunk végeztünk, mind a három törvényszegővel és Jasper kedvesét is sikerült likvidálni.
Az az időszak volt életem legszebb hónapja. Mindig volt mit tenni, és a bennem felgyülemlett feszültséget is le tudtam vezetni. A maradék három vérszívót hagytuk elmenekülni. Azon a napon mikor ők elmentek, akkor távozott Forks-ból az izgalom is.
Quil-lel és Embry-vel úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk szabad napjainkat, és visszaállítunk mindent a normális kerékvágásba. Idejét sem tudom, mikor volt együtt úgy a banda, hogy nem a harc és város védelme volt a téma.
- Forks-son belül nem hiszem, hogy találunk valami újdonságot. – mondta Quil.
- Nem is az a lényeg, hogy új dolgokat próbáljunk ki. Mit szólnátok egy mozihoz? – mondtam.
- Felőlem oké. – helyeselt Embry.
- Egy nap azon kapjuk magunkat, hogy hatvan évesen is a moziműsoron fogunk vitatkozni. – morgott Quil.
Mielőtt farkassá váltunk volna, rengeteg barátunk volt a rezervátumon belül, és kívül is. Utána két csoportra oszlottunk: némelyikünk farkas lett, mások pedig egyetemre mentek. Fel akartam vetni az ötletet, hogy mi lenne ha megkeresnénk a régi haverokat, de amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan ment is. Főleg Quil sajnálja, hogy itt ragadtunk, persze képletesen értve. Zavarja, hogy a többieknek volt választása, nekünk viszont nem adatott más lehetőség. Inkább csendben maradtam, nem akartam a szívét fájdítani.
A mozi felé lépkedve igencsak megbámultak minket. Mikor legutóbb erre jártunk, másképp néztünk ki. Mindannyian, vézna, kifejletlen kamaszok voltunk, most viszont erős, izmos férfiak képében haladtunk a mozi felé.
Már a pénztárnál álltunk sorban, mikor egyszerre kezdtünk prüszkölni. Vámpírok közeledtek. A szagukat nem ismertem fel, talán ketten lehettek. Quil minden gondolkodás nélkül vicsorogva kereste őket tekintetével.
- Ne veszítsd el a fejed, emberek között vagyunk! – figyelmeztettem.
Egész teste remegett, nem bírta sokáig. Paul-on kívül ő volt a legérzékenyebb a vérszívó szagra.
- Elviszem innen, te pedig derítsd ki, kik ők. – mondta Embry.
- Elbírsz vele? – mutattam Quil-re.
- Persze.
Meglepett Embry higgadt viselkedése. Bevágták magukat és már ott sem voltak. A feltűnést kerülve járattam körbe a szemem. Bevallom féltem. Nem tudtam mit is kéne tennem. Úgy döntöttem megvárom még ideérnek, és meglátjuk, hogyan reagálnak a jelenlétemre.
Nem sokkal később három lány tűnt fel az utcán. Teljesen hétköznapian néztek ki, kerülték a feltűnést, lassan jöttek. Azt a bűzt, amit magukból árasztottak, csak én éreztem. Összeszorítottam a fogam, igyekeztem az arcom nem eltorzítani. Beálltak mögém a sorba. Ahelyett, hogy felfordult volna a gyomrom, kellemesen éreztem magam. Hátrafordultam, szemtől szemben álltam velük. Sokkal alacsonyabbak voltak, mint én. Mélyet szippantottam a levegőből, meg kellett tudnom melyikük van rám ilyen hatással. Mind a hárman fekete hajúak, sápadt bőrűek és rendkívül vonzóak voltak. Gyönyörűségük nem vett le a lábamról, tudtam jól, hogy ez csak trükk. Mégis, jobban szemügyre vettem azt, akiből a folyópartot idéző aroma jött. Ő volt a legszebb. A másik kettőnek nehezére esett, nem fintorogva állni a tekintetem, ő viszont kedvesen mosolygott.
- Valami gond van? – kérdezte lágy hangján.
- Lehet.- válaszoltam farkashoz illő mély hangon.
Sor közben előrehaladt, hagytam, hogy kikerüljenek. A szemüket le nem vették rólam. Szólnom kellett Sam-nek, de nem hagyhattam ennyi embert védtelenül ott a moziban.
A film címét nem tudnám megmondani. Mögöttük foglaltam helyet, hogy rálátásom legyen minden mozdulatukra. Vágytam a harcra, de ugyanakkor tartottam is tőle. Nem lenne a legjobb, ha a fél város előtt lepleződnénk le. Elbírtam volna mind a hármójukkal, ez nem kétséges. A film végeztével elvesztettem őket. Beszippantott az embertömeg. Még mindig kerülve a feltűnést, beletörődtem, hogy ma itt senki sem fog harcolni.
Első utam nem haza, hanem Sam-hez vezetett. Későre járt már, tudtam nem illik ilyenkor zavarni őket, de erről tudnia kellett. Kicsit sem lepődtem meg, hogy ég a villany a házukban. Amióta megszületett Maria, a kislányuk, gyakran voltak fenn. Reménykedtem, hogy ezúttal Sam van mellette. Egyenesen az ablakhoz mentem. Elégedetten nyugtáztam, hogy csak Sam van a szobában. Kopogtam az ablakon. Nem lepődött meg amikor meglátott, úgy tűnt örül nekem.
- Jake, miért nem az ajtón jössz?
- Azért mert nem akarom Emily-t felébreszteni.
- Beszéltem Quil-lel és Embry-vel. – tájékozatott – Már vártalak, azt hittem volt valami gond. Utánad akartam menni, de Maria megfázott és Emily elég kimerült. – mondta és visszanézett a kislányra. Aranyos kis teremtés volt, de engem nem nagyon szeretett.
- Nem sokat beszéltem velük, de úgy tűnik békés szándékkal jöttek. Bár lehet, hogy azért nem rendeztek vérontást, mert ott voltam. – húztam ki magam.
- Hányan vannak?
- Hárman, három nő.
- Elküldtem Seth-et és Paul-t, hogy nézzenek körbe. Most menj haza, pihenj, holnap pedig délután háromkor találkozunk a tisztáson.
Bólintottam, de semmi kedvem nem volt hazamenni. A tengerpartra mentem. Leültem a homokba és figyeltem, ahogy a hullámok a közeli sziklákhoz csapódnak. Azon gondolkoztam, hogy elmondjam e holnap, hogy az egyiknek tetszett az illata. Quil és Embry nem érezték, vagy nem érezhették, mert már túl messze voltak. Lehet, hogy ez is egy trükk. Hallottam már olyan vérszopókról, akik a hangjukkal, a külsejükkel, vagy épp az illatukkal csalogatják magukhoz az áldozatot. De nekem erre immúnisnak kéne lennem. Ki kellett volna faggatnom őket. Vagy elcsalogatni egy sötét utcába, és végezni velük. Lehet, hogy most éppen ritkítják a népet, és közben jót röhögnek rajtam. Megőrjített a gondolat, hogy lehettem ilyen óvatlan? Forrt a vérem a dühtől. Most azonnal végezni akartam velük, de mégsem tudtam átalakulni, valami visszatartott.
Halk léptek zaját hallottam. Nem fordultam meg, vártam, hogy közelebb jöjjön. Váratlanul akartam rajtaütni. Hirtelen megfordultam és ugrottam. A támadóból áldozat lett. A vállát a földhöz szorítottam, és vicsorogtam, mint egy dühös kutya. Nem ellenkezett, hagyta magát. A düh elborította az elmémet, mikor kezdett tisztulni a kép, ugyanaz az a kedves arc nézett vissza rám, mint amelyik a mozinál.
Elengedtem, majd lemásztam róla és talpra segítettem. Gyönyörű szemei ellen nem tudtam harcolni, elvesztem. Élveztem pillantása minden másodpercét.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte.
- Mit?
- Nem tudom, de miután találkoztunk, úgy éreztem meg kell találjalak. Mit tettél velem?
- Én semmit. – válaszoltam.
A szavai különös hatást gyakoroltak rám. Éreztem, hogy minden porcikám elvörösödik. A vér száguldott az ereimben, a szívem a gyomromban dobogott.
- Hé, nyugi. – mellkasomra tette a kezét – Én nem tudok rajtad segíteni, ha szívrohamod van.
Az arcán aggodalmat láttam, majd mikor ismét normális volt a pulzusom, elmosolyodott. Én is mosolyogtam, bár fogalmam sincs miért.
- Szóval, elmondod mit ez az egész?
- Elmondom, csak tudnom kell, mire célzol. – még mindig halvány fogalmam sem volt róla, mire kíváncsi.
- Szerintem megbabonáztál. A testem nem engedelmeskedik az eszemnek. Tudom, hogy nem volt helyes idejönnöm, de a lábaim erre hoztak. Nem tudtam hová visz az utam, csak jöttem, és itt voltál. Mi mást jelenthetne ez?
- Öööö… nem tudom. – kínosan éreztem magam, mert nem tudtam válaszolni neki.
Annak érdekében, hogy ne tűnjek teljesen idiótának, kieszeltem egy tervet mivel tarthatnám szóval, anélkül, hogy hülyének nézne.
- Ha elmondod, hogy mit kerestek itt azzal a másik kettővel, akkor én is elmondom miért vagy itt. – abban csak reménykedni tudtam, hogy hosszú, kimerítő választ fog adni, és ez eltereli a figyelmét a gondjáról.
- Az a másik kettő a két nővérem.
-Vér szerinti nővéreid, vagy ők változtattak át?
-Vér szerinti nővéreim. Igazából az egész családom vámpír.
- Ez, hogy lehet? – kérdeztem. Egy újabb család. Remek.
- Úgy, hogy voltak idők, mikor az egyensúly felborult. Túl kevesen voltunk. A Voulturi, nem tudom mi alapján választotta a családomat. Nem adtak semmiféle magyarázatot. Egyszer csak megjelentek a házunknál, elkaptak, és a következő amire emlékszem, hogy amikor felébredtem körülöttem mindenki sikítva vergődött. Én alakultam át először. Pokoli volt, napokig nézni, ahogy szenvednek.
Erre nem tudtam mit mondani. Egyáltalán nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges.
- Azt nem tudod mitől borult fel az egyensúly? – érdeklődtem tovább. Még mindig féltem, hogy visszatérünk az eredeti témához.
- Az okozta a zavart, hogy egy csapat vérfarkas túl sok vámpírt gyilkolt meg egyszerre. Már akkor is kevesen voltak, akár egy halála is okozhatta a káoszt. Azt hallottam, hogy négyet öltek meg abban az időben. Azt nem tudom, hogy hol, de azt tudom, hogy annak a négynek a halála jelentette a mi vesztünket is. Igazából ezért nem értem mit keresek itt. Ellenség vagy és én neked mesélem az életemet. Ha az én eszem el is ment, neked lehetne annyi, hogy nem akarsz velem lenni. Tudod mekkora bajba kerülünk ha ez kiderül? – hirtelen zaklatottá vált.
Én még mindig lenyűgözve ültem ott. Felpattant és menni készült.
- Várj! – kiáltottam.
- Miért? – nézett vissza.
- Fogalmam sincs.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
